Az ír szetter története a XVIII. századi Írországba nyúlik vissza. Szinte kétséget kizáróan állítható, hogy a szetterek az ún. nagy mezei spánielekbôl alakultak ki, melyeket gyakran „keresô” vagy „madarászó” kutyaként említi a korabeli szakirodalom. Akkoriban, a fegyver és a lôpor elterjedéséig, a szárnyasvadászat hálóval vagy sólyommal történt. A kutya feladata a vad felkutatása és jelzése volt. A vadász elôre küldte kutyáját, arra a területre, ahol szárnyasvadat sejtett, majd miután a kutya vadszagot érzett, megállt, s felemelt lábbal jelezte gazdájának a „találatot”. Ezután nagyon óvatosan egészen a madarak közelébe kúszott, s akkor a vadász hálót dobott a jelzett terület fölé, azaz a madarakra illetve a kutyára is. A lôfegyverek elterjedésével azonban módosult a vadászkutyák feladata is.
Olyan kutyára volt szükség, mely megállja a vadat, jelzi a madár helyét, „ráhúz”, vagyis felveri a madarakat a vadász puskája elé. Valószínûleg a spanyol örökösödési háború során az angolok különbözô vadászkutyákat is hoztak magukkal Spanyolországból, s ezekkel a pointer típusú vadászkutyákkal keresztezték saját spánieljeikkel.
Nagy-Britanniában négy szetter fajta alakult ki: az angol, a gordon, a vörös-fehér és a vörös ír szetter. Mivel Írországban nem volt bôségesen sok vad, ráadásul az idôjárás is igen zord olykor, a helyi vadászkutyák munkája sokszor fárasztóbb és nehezebb volt társaikénál. Így az ír szetternek kitartónak és erôsnek kellett és kell lennie, s gyors, vágtázó tempóját akkor is meg kell tartania, ha kevés a vad illetve csak nagy távolságban, szétszórtan helyezkedik el. A fajta tenyésztésében komoly szerepe volt az ekkortájt Írországban letelepedett családoknak, úgy mint a De Freyne családnak, akik Franciaországból magukkal hozták epagnuel-jeiket is, amelyeket kereszteztek az Írországban talált keresõ kutyákkal, szetterekkel. Az általuk tenyésztett kutyákról 1793-tól törzskönyvet vezettek, amelyet a család egészen 1879-ig folytatott. Meg kell említenünk továbbá Lord Clancarty, Lord Dillon, Waterford márki, Sir George Gore és Sir Robert O'Callaghan tiszteletes nevét, mint akik meghatározó szerepet játszottak a fajta életében a korai idõkben.

Korabeli vörös fehér ír szetterek
A feljegyzések szerint kutyáik két színváltozatban fordultak elõ: mahagóni vörösben és vörös-fehérben. Így 1874-ben a dublini kutyakiállításon a vörös ill- vörös-fehér kutyákat már külön osztályban bírálták. Ekkor a kutyák gyakrabban voltak vörös-fehér színûek, mint késõbbiekben felbukkanó egyszínûek. 1845-ben Youatt kömyvében a következõképpen vélekedik: "Ír sporttársaink kissé elfogultak a különleges színek vonatkozásában, kutyáik vagy nagyon vörösek, vagy vörös-fehérek, vagy citromsárga színûek, vagy fehér alapon gesztenyebarna foltosak."
1880 körül indult meg a fajta tudatos tenyésztése, és akkortól válik véglegesen ketté a vörös és a vörös-fehér változat története. Egyértelmûen elõtérbe kerül a továbbiakban az egyszínû vörös változat tenyésztése. Annak ellenére, hogy ekkoriban az ír szetter szinte kizárólag "csak" mint vadászkutya volt ismert, a színre történõ szelekciónak egy ettõl eltérõ indoka volt: az elegánsabbnak tartott megjelenés. A vörös-fehér színváltozat feledésbe merült, olyannyira, hogy Írországon kívül csak kevesen tudtak arról, hogy ír szetternek valójában két színváltozata is létezik. Annyi viszont bizonyos, hogy a vörös-fehér változat jelent meg elõbb. 1882-tõl az írországi Setter Club csak az egyszínû mahagóni vörös változatot ismerte el.
Ennek következtében a vörös-fehér változat annyira ritkává vált, hogy azt sokan kihaltnak hitték. 1886 mérföldkõ a fajta életében, ugyanis akkor a csupán néhány évvel azelõtt alakult Irish Red Setter Club Dublinban megalkotja a vörös ír szetterek standardjét. A standard célja az volt, hogy az akkori tenyésztõk, a vadászok, az általuk eredetinek tartott típust tenyésszék, továbbá az egyre divatosabb és elterjedtebb kiállítások és Field Trialok is egységes leírást igényeltek.
A háborúk és gazdasági válságok ellenére a fajta népszerûsége töretlen a világon.

ír szetter az korai idõkbõl

Magyarországon a 70-es évektõl vált közkedveltté a fajta, illetve annak mahagóni vörös változata.